Sir Roger Norrington és Héléne Grimaud
A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara Sir Roger Norrington vezényletével adott koncertet; a műsor Schumann zongoraversenyével kezdődött, a szólót Héléne Grimaud játszotta. A művésznőt érthetetlen módon igen magasan jegyzik a nemzetközi zenei életben, jeles karmesterekkel dolgozott már együtt, muzsikuséletrajza imponáló. Az is javára szól, hogy – ellentétben a műsorfüzet tájékoztatójával – nem csodagyerekként indult a pályája. Interjúiból pedig kiderült, hogy művelt és intelligens. Eredetileg Brahms igen nehéz B-dúr zongoraversenyének megszólaltatására kapott meghívást, az utolsó pillanatban azonban Héléne megváltoztatta a programot. Nem először teszi. 2003 márciusában Budapesten Beethoven Esz-dúr zongoraversenye helyett végül a G-dúrt játszotta el (az Európai Unió Ifjúsági Zenekarát Vladimir Ashkenazy vezényelte), mindkét esetben egy technikailag problematikusabb művet cserélt le egy valamivel könnyebbre. A hírek szerint most megfázás gyötörte. (Idén februárban egy Michel Dalberto nevű francia zongoraművész 40 fokos lázzal lépett a Zeneakadémia színpadára. Nem a táppénzes papírját lobogtatta, hanem játszi könnyedséggel – ahogy egy profitól elvárhatjuk – elénk varázsolta Strauss Burleszkjét és Fauré Balladáját, pedig egyik sem ízületbarát darab.)
Grimaud két és fél éve felismerhetetlenné tette a „könnyebb” Beethoven-koncertet, így most nem vártam túl sokat a Schumann-mű előadásától. Óvatos andantino tempóban játszotta az Allegro affettuoso feliratú első tételt, és a zárlatok előtt még ebbe is belelassított. De Norrington nem jött zavarba, és tökéletesen követte a helyenként követhetetlenül képtelen olvasatot. Norrington valóban őszintén érdeklődik a mások muzsikálása iránt, és elképesztően rugalmas. Nyitottságából jottányit sem enged, még akkor sem, ha ennek a mű válik áldozatává. Mert ezen a koncerten Schumann műve éppúgy nem hangzott el, mint Brahmsé. Szerintem ezt a szép és okos Helén is tudta, és nem forszírozta a ráadást. Jobbulást kívánok.
A második résztől kárpótlást vártam és kaptam. Mahler 4. szimfóniáját a Stuttgarti Rádiózenekar csodálatosan egyszerűen, áttetszően szólaltatta meg. „Stílusunk legfontosabb vonása a régi korok hangzásvilágának felelevenítése. Azzal a tiszta hangzással játszunk, amelyről annyit beszéltek a régi mesterek a 20. századi vibrato megjelenése előtt. Ez a szép, meleg hangszín volt minden zenekar normális hangja Bach korától egészen Mahlerig” – írja Norrington zenekaráról a műsorfüzet bevezetőjében. E hangzás igazolására Mahler szimfóniái közül éppen a negyedik a legalkalmasabb, ez a Haydn és Lanner között egyensúlyozó, meglehetősen enigmatikus mű. Norrington előadásában az utolsó másodpercig kérdéses volt, hogy van-e egyáltalán titka a műnek, hiszen oly nyilvánvalóan haladtunk a komolykodó, bonyodalmaskodó első tételtől a zárótétel végtelenül naiv Csodakürt-daláig. Úgy tűnt, hogy Norrington nem épít arra a képességünkre, mely a zenei információkat utólagosan átértékeli. Úgy játszott a zenekaron, mintha nem lenne átfogó képe az egész műről, mintha őt is váratlanul érné a befejezésben rejlő lehetőség: mindennek éppen az ellenkezője igaz, és a mennyei életről szóló dalban megénekelt paradicsom valójában nem is létezik. Ez az utolsó pillanat híven tájékoztatott arról, hogy nemcsak a szimfóniának, hanem Norringtonnak is jócskán van titka. Mint minden jelentős muzsikusnak. Ám mielőtt végképp elsüllyedtünk volna a titkok metafizikai ingoványában, Norrington Brahms-pótlékként eljátszatott a zenekarral két ráadást a szerző magyar táncaiból. Sajnáltam, hagyhatott volna még egy kicsit az ingoványban.
(Művészetek Palotája, 2005. szeptember 18. – Magyar Narancs XVII. évf. 39. szám)
