Kamarazenei Fesztivál, Gödöllő – Fejérvári Zoltán (zongora), Banda Ádám (hegedű)

A 8. Gödöllői Kamarazenei Fesztivál műsorát idén négy, évfordulós zeneszerző határozta meg. Mozart és Bartók mellett a 100 éve született Sosztakovics és a 150 éve elhunyt Robert Schumann művei domináltak az öt koncertből álló sorozaton. Magam a július 5-i, záróhangversenyre voltam kíváncsi, ahol mind a négy szerzőtől elhangzott egy-egy kompozíció. Azonban a koncert kiválasztásakor most mellékes volt a program, sokkal jobban izgattak az előadók, a hegedűs Banda Ádám és a zongorista Fejérvári Zoltán, mindketten tizenkilenc évesek. Fejérvárit néhány hónappal ezelőtt már hallottam egy kortárs zenei hangversenyen. Megkapó komolysággal és imponáló magabiztossággal közlekedett a kortárs zene nehéz terepén, erről az Új Zenei Újság hallgatóinak annakidején be is számoltam. Banda Ádámot most hallottam először.

A koncert Mozart 1787-ben komponált A-dúr hegedű-zongoraszonátájával kezdődött. Időbe tellett, míg megszoktam a gödöllői kastély pompás, de igencsak visszhangos dísztermének akusztikáját. A zongora a teljes első tételben túlvezéreltnek tűnt, ennek ellenére már ekkor meg lehetett figyelni Banda Ádám hegedűjátékának néhány jellegzetességét. Sötét, erőteljes, markáns és kevéssé vibrált hangon játszik. Intonációja tűpontos, ritmizálása precíz és biztos. A zongorista és a hegedűs összjátékát természetesen még nem jellemezheti az évtizedek alatt összecsiszolódó, érzékeny kamaramuzsikálás, egyelőre a fegyelmezett és következetes tempótartás teremti meg a két játékos közötti összhangot. Az Andante tétel a két ifjú előadásában nem a tépelődő, monologizáló Mozartot állította a középpontba, hanem egy befelé mosolygó, a világot bölcs derűvel szemlélő komponistát. A záró Presto pedig megmutatta, hogy a muzsikusok nem biztonsági játékra szövetkeztek, lehengerlő fölénnyel igazolta ez az előadás a kockázatos tempóválasztást. A Köchel-jegyzékben az 527-es jegyzékszámú Don Giovanni és az 525-ös Kis éji zene között található a kompozíció, szerda este az utóbbi közelsége volt a meghatározó.

A folytatásban Bartók Zongoraszonátája hangzott el. Fejérvári Zoltán az emlékezetembe vésődött előadásokhoz képest visszafogottabb tempóban indított, a tétel büszke tartása, szikár következetessége lenyűgöző volt.

A középső részt makacs objektivitással játszotta, ennek ellenére, vagy éppen ezért nagy feszültség alakult ki a teremben. Miként a Mozart-szonátában, itt is a harmadik tételben engedett fel kissé, felszabadultabban, több játékossággal zongorázott. A technikailag kiegyensúlyozott és gondosan felépített előadásból csak az életanyag hiányzott, de hát azt nem is tanítják semmilyen akadémián.

A szünet után a huszonhat éves Sosztakovics 1932-33-ban komponált zongoraprelűdjeinek Dmitrij Tziganov által készített hegedű-zongora átirataiból hallottunk négyet. A rövid, szalondarabszerűen érzelmes kompozíciókat ízléssel, póztalanul szólaltatták meg.

Befejezésül Schumann op. 105-ös a-moll hegedű-zongora szonátája hangzott el. Klasszicizáló egyszerűséggel, romantikus túlzások nélkül. Ennél a kompozíciónál éreztem leginkább a kamarazenei összeszokottság hiányát, ám amikor teher és feszültség nélkül ráadásként megismételték az Allegretto-tételt, kiderült, hogy még mennyi mondanivalójuk van Schumannról. És még mennyi idejük van rá!

2006. július 5.

Molnár Szabolcs