[Kozák történet]
Az Európa Kulturális Fővárosa címet 2010-ben viselő Pécsett még nem forognak a betonkeverők, azt viszont már most hallom, hogy a majdani programsorozatban fontos szerepre vállalkozó Pannon Filharmonikusok megkezdték az előkészületeket. Az európai színvonalat megcélzó erőfeszítések első gyümölcseit a Művészetek Palotájában ízlelhettük meg.
Könyvek. Ezt a címet adta a Hamar Zsolt zeneigazgatásával működő zenekar idei koncertsorozatának. Faust, Holt lelkek, A költő szerelme, Teremtés könyve, Peer Gynt. Hívószavak, melyekhez lazábban-szorosabban asszociált programokat társítanak. Nem biztos, hogy sokat adnak ezek a hívószavak a koncertélményhez, de az bizonyos, hogy a hallgatót egy tágasabb kulturális diskurzusba vonják be. Nem baj, hogy nem új az ötlet. Egy igazi européer, Claudio Abbado - talán ő a pécsi vállalkozás ötletgazdája? - berlini zeneigazgatásának éveiben tematikus évadokat állított össze. Az első évben (1991) Prométheusz alakja köré szervezte a programot, mely nem kizárólag koncertekből állt; Abbado meghívta a színház, a film, a képzőművészet és a tánc jeles alkotóit is. A későbbiekben olyan cikluscímek alatt foglalta össze egy-egy év kínálatát, mint Hölderlin, Antik görög mítoszok, Faust, Shakespeare, Berg-Büchner, A vándor, Szerelem és Halál. Hangsúlyosan volt jelen ezekben a programokban a kortárs művészet, s benne a kortárs zene. E tekintetben a pécsiek törekvésében is fel lehet fedezni a nemes szándékot: a következő koncert műsorára (A költő szerelme) például felvették Kurtág nagy jelentőségű kompozícióját, a Boldogult R. V. Truszova üzeneteit.
Legutóbbi hangversenyük mottója Gogol regényének címe, a Holt lelkek volt. A program csak lazán kapcsolódott ehhez: Rahmanyinov szimfonikus költeménye (Holtak szigete) a címe, Janáček Taras Bulbája a művet inspiráló eposz szerzője (Gogol) révén került kapcsolatba a mottóval. A kakukktojás Sosztakovics Gordonkaversenye (op. 107) volt. A darab nem, de a szerző – gondoljunk csak Az orr című operára – köthető az orosz íróhoz. Martin Turnovsky személyében nemzetközi rangú dirigens vezényelt. A jövőre 80 éves mester korát meghazudtoló rugalmassággal vezényelt, a jól felkészített zenekarral (a betanítás Ménesi Gergely munkáját dicséri) élvezetes koncertet adott. Sokáig úgy tűnt, hogy Rahmanyinov művét egyetlen, nagy ívű fokozásként (crescendo) szeretné előadni, de hát a darab nem teljesen így alakul, ezért kénytelen volt három nagyobb szakaszra bontani a kompozíciót. Az első rész így is hatásos volt, a ködfüggöny mögül kirajzolódó sziget elmosódott körvonalainak fokozatos élesítése figyelemre méltó vizuális fantáziáról árulkodott. Ha a Karib tenger kalózainak harmadik része nem ezzel a zenével fog kezdődni, akkor bizonyos, hogy Hollywoodban nem értenek a muzsikához.
A gordonkaverseny szólistája Onczay Csaba volt. Az utóbbi időben gyakran hallottam pontatlan intonációjú játékát, s bevallom, hogy tartottam fellépésétől. Most sem volt mindig tiszta, de végül megbízható, korrekt előadást hallhattunk. A probléma inkább az volt, hogy a mű valahogy profiltalanra, kitalálatlanra sikeredett, Turnovsky is csak levezényelte a darabot. Igazán jól Janáček szimfonikus rapszódiája sikerült, a cseh dirigens fejből vezényelte. A három tömör tételből álló zenekari darab ismét bizonyította, hogy Magyarországon Janáčeket még mindig nem ismerjük eléggé, jelentőségét nem mértük fel. Turnovsy ezúttal is a zene láttató erejében bízva, elég világosan mesélte el ezt az igencsak véres és kegyetlen kozák történetet.
(Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. február 2. – HVG Online, Gramofon Zenekritikai Műhely)
[Karate Kid Bocskaiban]
Részben megváltoztatott programmal lépett fel a Bécsi Filharmonikus Zenekar Budapesten. Daniel Barenboim vezényelt, Lang Lang zongorázott, sztárparádé volt ez a javából. Ám mindenki jobban járt volna, ha a programot nem csak részben változtatják meg, mert amit Bartók Béla II. zongoraversenyével (merő jó szándékból) műveltek, az infernális volt.
Túlfinomult zeneismerők körében szinte kötelező Lang Lang pályafutását gyanakvással szemlélni. Lemezei erre jócskán adnak is okot, én azonban semmilyen előítéletet nem táplálok a kétségtelenül tehetséges, 25 éves kínai zongoristával kapcsolatban. Miért is táplálnék, hiszen körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar szólistájaként járt nálunk, Rachmaninov II. zongoraversenyét meggyőző muzikalitással szólaltatta meg. Nem emlékszem pontosan, milyen ruhát viselt tavaly – talán ugyanazt, amit most –, de akkor nem is volt jelentősége, most azonban úgy tűnt, hogy a sújtásokkal díszített, zsinóros kung-fu köntös híven tükrözi Lang Lang és Bartók viszonyát. A kis kínai megsemmisítő csapásokat mért Bartókra, aki Lang Lang képzeletében úgy él, mint egy kizárólag külsőségeiben magyar zeneszerző; egy szertelen, civilizálatlan kicsi nép egzotikus zsenije, indulatos fickó, aki ugyan hatásosan gesztikulál, de oly kevés rációval, hogy aligha követelhet magának helyet Európa zenei panteonjában. Egy ilyen Bartókot állított tehát elénk, elképesztően sok hanghibával, paródiává züllesztett ritmikával, túlzó hangsúlyokkal, feleslegesen forszírozott tempókkal, hiteltelen erőfeszítéssel. S mindezt kottából.
Az első tételt azonban nem csak ő tette elfogadhatatlanná. A híres-neves és valóban világszínvonalú zenekar fúvós szekciója úgy játszott, mintha most látta volna először a kottát. Az hagyján, hogy totálisan szétesett az egész tétel, de (és ez nem túlzás) egyetlenegy tisztességesen megfújt, minimálisan artikulált hang nem hagyta el a hangszereket. Olyan volt az egész, mintha mindenki véletlenül fújna bele a fúvókákba vagy a sípokba. A második tétel vonós kísérete ezzel szemben maga volt a tökély, a szép hangzás diadala. Lang Langban is megindult valami, de a tétel közepét ismét komikussá maszkírozta. A zárótételben, ha nem is teljesen, de visszatért a nyomasztó kezdeti színvonal. A közönség pedig sajnos ünnepelt, ráadásért ácsingózott, és amikor arcpirító módon Barenboim és Lang Lang négykezesezni kezdett, úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. Ugyan kit zavart, hogy Schubert Katonaindulója, ez a bájos darab olyan messze áll a II. zongoraversenytől, mint Lang Lang Bartóktól. Cirkuszi esztrád-egyveleg. Ez lenne az előadóművészet csúcsa?
Az előzetes program szerint Bartók Táncszvitje és Schumann IV. szimfóniája szerepelt volna műsoron. Barenboim családi okok miatt lemondta a bécsiekkel terezett koncertsorozatot, de valamiért a budapesti koncertet elvállalta (illetve nem akarta lemondani). A Táncszvit mindenesetre jól járt a műsorváltozással. A Schumann-darab helyett pedig Bruckner VII. szimfóniáját adták elő. Nem rossz csere, ha az ember a bécsiek „sound”-jára vágyik. Nem csalódtunk, tényleg világelső együttes tette tiszteletét Budapesten, szépen, ápoltan szólt a zenekar. Az interpretáció azonban átlagos volt: Barenboim sem eredeti, sem átszellemült, sem kongeniális értelmezést nem nyújtott. (Bruckner- és Mahler-felvételeit ismerve nem is vártam tőle.) Az egész műre az elégikus hangütés és valami gyógyíthatatlan, végzetes, megmásíthatatlan depresszió telepedett rá. Bízzunk benne, hogy nincs semmi köze eme látleletszerű tolmácsolásnak a koncertsorozat lemondásához.
(Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. február 19. – HVG Online, Gramofon Zenekritikai Műhely)
