Szokolov Budapesten, 2005-2010
Zeneakadémia, 2005. április 17.
Sokat faragott mizantrópiámból Grigorij Szokolov zongoraestje. Óriási művész, és lehet, hogy tényleg a legnagyobb élő zongorista. Franz Schubert kései A-dúr zongoraszonátájának első hangjai arról árulkodtak, hogy Szokolov előadása a legrosszabb esetben is tökéletes lesz. Utánozhatatlan az a mód és az a technika, ahogy bemelegedés és ráhangolódás nélkül azonnal az ideális hangon és a tökéletes diszpozícióban indít el egy művet. Minden billentés maximálisan ellenőrzött, a kidolgozottság végletessége azonban egy pillanatig sem veszélyezteti a spontaneitás illúzióját. Néha úgy tűnik, hogy alig csinál valamit, nem énekelteti hangszerét, nem lélegezteti, mégis minden egyes gesztusa félreismerhetetlen és egyéni. A szonáta nyitótételében lehetetlennek tűnő dolgok tucatjait mutatta be. A legdöbbenetesebb az a térérzékeltetés volt, melynek kivitelezéséről aligha, létéről annál inkább be tudok számolni. Szokolov képes arra, hogy egy piano részlettel a távolságot vizionálja, majd ugyanez a piano a közelség, a suttogás zenei eszközévé válik. Fortéi ugyanígy egyszer távolról harsognak, máskor meg elviselhetetlenül nehezednek ránk. A tér e távoli pontjai között mozgatja Szokolov a zenét, nála a mozgás élménye nem kizárólag a ritmusból fakad, valóságos útvonalakat jár be. A megérkezés és távolodás, a visszatekintés és előrenézés pulzálásából hozza létre a formát. Nehezen túlélhető, az önuralmat próbára tevő perceket hozott az eszményien megszólaltatott második tétel. Mintha nem is egy emberből nőttek volna ki Szokolov kezei, olyan irreális dinamikai és hangszínkülönbséggel szólaltatta meg a témát és kíséretét. Ez a valódi virtuozitás. Meg a harmadik tétel finom és grimaszmentes karakterei. A zárótételt pedig olyan lágyan és megindítóan játszotta, hogy odakint villámlani kezdett. Szokolov úgy játszotta el az 1828-ban keletkezett A-dúr szonátát, mintha egy ismeretlen szerző nehezen datálható remekműve lenne. Csak a befejezés néhány üteme láttatta Schubertet: ne haragudjatok, de most be kell fejeznem, mert két hét múlva szépen, csendben meghalok.
A szünet után Chopint játszott. Nehéz, súlyos programot, megszakítás nélkül. A cisz-moll impromtu jelezte, hogy Szokolov technikája makulátlan. A folytatásban játszott impromptukben egyre komorabb színeket festett; rajta kívül ki merne így összeállítani egy sorozatot? Két kései noktürn után zárásként a nehezen megközelíthető Polonéz-fantáziát játszotta, mondanom sem kell: röntgenszerű átvilágítással. És ahogy a kezdésben azonnal a csúcson volt, a végén se jelezte semmi, hogy fáradna. Meglepő volt, hogy ez a kivételes művész milyen könnyen osztja a ráadásokat, hatig meg sem állt. Egy földeletlen zseni, aki folyamatosan újratöltődik. És várhatunk rá megint legalább egy évig. (Magyar Narancs)
Zeneakadémia, 2007. március 10.
Grigorij Szokolov koncertjére 2006. március 1-jétől vártunk, ekkor járt nálunk utoljára. Egy éve vágtuk tehát a centit, nem csoda, ha olyasféle hangulat kezdte övezni idei koncertjét, mely egyrészt kijár a világ legjelentősebb élő zongoraművészének, másrészt teljesíthetetlen elvárásokat támaszt az előadóval szemben: önmagát kellene felülmúlnia, miközben úgy tudjuk, hogy felette már nem áll senki. Szokolov korábban számos jelét adta annak, hogy nem evilági lény, s pusztán anatómiai szempontból rokonunk. Most végre kiderült, hogy ő is ember. Képes hibázni, gyarló módon téveszteni. Játéka így is behozhatatlannak tűnő távolságra van a második hullámtól, de ahol a tökéletest szoktuk meg, ott a legapróbb megingás is felér egy detronizálással. A hófehér selymen méterekről látszik a bolha. Magam kettőt vettem észre, mindkettőt Schubert c-moll szonátájának első tételében, s már-már elkönyveltem, hogy Szokolov önmagához képest nincs csúcsformában, ennek ellenére biztosnak látszik, hogy az évad koncertjét fogja adni. A második tételben kezdett elmúlni belőle az ember, a harmadikban már menüettre toporgott benne a démon, a negyedikben pedig oly édesen, borzongatóan, érzéki vággyal szorította magához a halált, ahogyan az csak Schubert líraian morbid fantáziájában létezik. A második félidőt Alekszandr Szkrjabin műveinek szentelte, nem zavarta, hogy ez mifelénk nem szokás. A darabokat legszívesebben egyvégtében, megállás nélkül játszotta volna – némi időbe került, míg a közönség ezt elfogadta. A komponálás időrendje szerint felépített műsor világos képet festett a szerző stílusának változásáról, nem tűnt igazán jelentősnek, hogy e változással párhuzamosan a szerző elméje is megbomlott. A korai munkák közül az eredetit, az önmagáért helytállót választotta, a késeiek (1913-1915) szerzőjéről pedig nemes egyszerűséggel kimutatta, hogy a kor nagy újítói (Debussy, Schönberg, Stravinsky) hozzá képest megalkuvó konformisták. (Magyar Narancs)
Zeneakadémia, 2008. április 28.
Bizonyos kérdésekben manapság szemérmesek vagyunk: például egy zongoristáról nem illik olyat mondani – még ha meg is vagyunk róla győződve –, hogy „a ma élő legnagyobb”. Grigorij Szokolov a legnagyobb – még ha legutóbbi budapesti koncertje közben többször az is volt az érzésem, hogy elhagyta képzeletbeli trónját.
Ha jól számolom, ez volt Szokolov negyedik budapesti koncertje. Megszoktuk, hogy minden évben egyszer eljön („A zongora” című, nagyszerű sorozat keretében), és minden alkalommal azzal a nem megalapozatlan előérzettel megyünk hangversenyeire, hogy ez lesz az évad komolyzenei eseménye. Azt is megszoktuk, hogy Szokolov félhomályban zongorázik, kicsit megváratja a közönséget, muzsikálás közben nem kommunikál (egészen pontosan: tudomást sem vesz a publikumról), magának játszik, viselkedésében van valami kataton gépiesség, a ráadásokat pedig számolatlanul szórja. Várjuk, hogy Szokolov másfél koncertet adjon.
Ezúttal sem volt másképp. Hat ráadást adott, Szkrjabint és Chopint vegyesen. Műsorát két, nem a legjelentősebbek között számon tartott Mozart szonátával kezdte (K. 280 és K. 332, mindkettő F-dúr). Mozart a virtuozitás, a zenei értelmezés próbaköve, a legnehezebb szerzők egyike. E két szonáta is rendkívül kidolgozott kezet, tiszta gondolkodást, őszinte érzelmeket követel, s ennek nem mond ellent az, hogy ezekkel a darabokkal már viszonylag fiatalon megpróbálkoznak a zongoristák (köztük e sorok írója is). Szokolov fantasztikus, elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan színeket képes a zongorából elővarázsolni – ezt tudtuk róla. Az sem meglepetés, hogy ezeket a színeket fanatikus gyakorlással, kísérletezéssel, munkával keveri ki. Ő az a fajta muzsikus, aki csak a hangszerének él (alig nyilatkozik, stúdiólemezeket nem készít, zárkózott, nem tudjuk, mi a kedvenc étele, és hogy van-e kutyája). Zenélésében alig-alig találunk esetlegességet, de ez még soha nem ütött vissza. Ezúttal viszont éreztük a színek, tónusok, intonációk előre eltervezettséget. A lassú tételekben viszont megint a meglepetések embere volt, miközben most is azt tette, amit mindig. A szerzőt kiragadta korából, a korstílusból, és Chopinhez közelítette.
Ez Szokolov egyik „trükkje”, legyen szó Schubertről, Beethovenről vagy akár Chopinről: a műveket úgy teszi időtlenné, korától függetlenné, hogy néhány évtizeddel későbbre „datálja”. Persze nem azzal, hogy Mozartot romantikusan zongorázik, Chopint meg debussysen. Ez túl egyszerű lenne. Szokolov a zenei anyagban rejtező potenciált mutatja meg; nem azt, hogy mivé fejlődhetne, hanem azt, ami aktuálisan is benne van. S amilyen zavarosnak tűnik így elmondva, olyan világos muzsikálását hallgatva. A másodjára játszott F-dúr szonáta nyitótételét szokatlanul hosszan adta elő. Túl azon, hogy minden ismétlést betartott, egy-egy formarészt (talán memóriazavarból vagy szándékosan) triplán is eljátszott. (Persze jó lenne mindezt egy felvétel segítségével ellenőrizni, és akkor arról is meggyőződhetnénk, hogy a megismételt expozícióból kifelejtette a zárótémát.) A Mozart-finálékat pazar virtuozitással adta elő, az első félidő összességében a felfokozott várakozásnak megfelelően zajlott le.
A szünet után Chopin 24 prelűdje következett. Hogy Szokolov a legnagyobb Chopin-előadók közé tartozik, nem vitás. Ám amit Schubert-zongorázása közben két éve átéltünk, azt, hogy minden karaktert, minden hangütést telibe talál, ráadásul úgy, hogy közben ez a hang egészen újnak, frissnek hat, most hiányolni kellett. Azt hittük, hogy Szokolov most 24 teljes és egymástól különböző világot fog feltárni, még akkor is, ha csak néhány ütemről van szó. Ám ezúttal nem volt 24 eredeti elgondolás, és az elgondoláshoz illesztett pianisztikus tökély. Nem kell persze Szokolovnak mentséget keresni, ez a Chopin-interpretáció még így is behozhatatlan távolságra van a világ zongorista elitje előtt. A trón jelenleg üres, de azt hiszem, Szokolov fog rá visszaülni. (Zeneakadémia, 2008. április 28. – HVG Online – Gramofon Zenekritikai Műhely)
Zeneakadémia, 2009. április 27 - Kiismerhető-e Szokolov?
Hajlamosak vagyunk a dolgok összekeverésére. Nem ostobaságból vagy rosszindulatból; a dolgok megjelölésére használt nyelv természeténél fogva zavarja össze a dolgokat. Például a nagyon magas élvezeti értéket könnyedén azonosítjuk a művészeti értékkel az olyan kifejezésekben, mint „konyhaművészet”, miközben teljesen világos, hogy egy nagyon finom étel elkészítése, egy asztal szép megterítése elsősorban technika, mesterségbeli tudás, gyakorlat kérdése. A „szerelem művészete” kifejezéssel is hasonló a helyzet.
Vannak aztán olyan félrevezető formulák, mint például a „politika művészete”, melyek az eredményességet (a sikert) – ismét csak félreértéseket gerjesztő módon – esztétikai természetűnek sejtetik. Metaforikusan persze, ám épp a metaforikus kifejezések ússzák meg leggyakrabban a nyelvkritikai felülvizsgálatot.
Értem én, hogyne érteném, hogy nagy a csalódás, amikor a pompás ebéd, a mámoros éjszaka vagy a lelkesítő beszéd után kiderül, hogy nem a másik „lelkével”, hanem csak valamiféle rafinált technikával volt dolgunk. (Azt meg egyenesen cinizmusnak tartjuk, ha valaki hűvös fejjel kizárólag a rafinált technikákra fizet be és drága éttermek bizarr ételkülönlegességeit fogyasztja, rekreációs céllal illatos gésákhoz jár, cselekedeteinek hatékonyságát pedig ügyes politikusok révén fokozza.)
Szokolov varázsa mintha múlóban lenne, pedig most is ugyanolyan minőségű zongorázást hallhattunk tőle, mint 3-4 évvel ezelőtt. Játékának utánozhatatlan élvezeti értékéből – az első, valóban sokkszerű hatásnak köszönhetően – messzire vezető esztétikai következtéseket vontunk le; a nagy zongorista nem látszódott a nagy művésztől, máshogy fogalmazva: nagyszerű zongorázása a művészet elementáris megnyilatkozásának tűnt. (Mentségünkre mondom, hogy az általa játszott elementáris erejű művek is ludasak voltak ebben…)
Ezúttal a zongorairodalom ritkábban felütött lapjairól játszott; nem nyilvánvalóan elementáris műveket és álmosító félhomályban. Ám a kompozíciókkal a normálisnál bensőségesebb viszonyt ápoló (statisztikailag bizonyára nem jelentős számú) hallgató számára ezen művek Szokolov előadásában elementáris erejű, frappírozóan világos – már-már túlvilágított fényű – daraboknak mutatkoztak. A sort Beethoven első szonátasorozatának középső darabjával, az opustestvéreknél (f-moll és C-dúr szonáta) jóval ritkábban hivatkozott, mégis remek A-dúr szonátával (op.2/2) kezdte, majd az agyonjátszott cisz-moll szonáta talányos párdarabja, az Esz-dúr szonáta (op. 27/1) következett.
Az A-dúr szonáta nyitótételében Szokolov a zenei szerkezetre összpontosított. E látszólag semmitmondó kijelentést árnyalandó sietve hozzáteszem, hogy nem a formaszerkezet izgatta – miért is izgatná föl magát egy meglehetősen világos képlettől? –, hanem a mű tonális felépítése. Az expozícióban az A-e-E hangnemi tervből érezhetően a melléktéma hangnemére (e-moll), s nem magára a téma rajzolatára hívta fel. a figyelmet. A kidolgozásban pedig a váratlan C-dúr kezdetre, majd pedig a hirtelen Asz-dúr kitérésre koncentráltatott. A második szakasz (többnyire mellőzött) megismétlésének is feltehetőleg az volt az indoka, hogy a kidolgozást indító terc-rokon fordulatot (az expozíciót záró E-dúr/e-mollra C-dúr következik) egy másik oldalról is megvilágítsa, a tételt záró A-dúrra következő ismételt C-dúrral. Hogy miként hívhatja fel a figyelmet a zongorista ezekre a hangnemi szintekre? Például a beethoveni tagoló szünetek pontos betartásával, a rendkívül tiszta hangzásfelületek kimunkálásával, valamint apró agogikai figyelmeztetésekkel. És persze bizonyos ziccerek kihasználatlanságával, ilyennek gondolom például a moll szakaszok tárgyilagos-hűvös tolmácsolását. A második tételben a billentés-nemek, hangszínek polifóniájára (felső szólamban tenuto sempre, balkézben staccato sempre) számítottam, ám Szokolov elegendő feladatot talált a tartalmas staccatók kivitelezésében. Szemben az első tétellel, itt a túlinterpretálás jelenségére is felfigyelhettünk, például a téma d-moll alakjának szenvedélyes megszólaltatásakor, itt Szokolov szerintem indokolatlanul emlékeztetett az op. 10-es Dúr szonáta híres Largójára. Ráadásszámnak beillő hangszín-bűvészettel fűszerezte a Scherzót és a zárórondó Grazioso karaktere is tökéletes alakban kelt életre – de ne tagadjuk azt sem, hogy a főtéma visszafogott negyed értékekei némi manierizmust vittek az interpretációba.
Egyetlen hiba nélkül, maximálisan kontrollált módon, páratlanul egységes előadásban szólalt meg a mű; szerintem ez önmagában is méltó a csodálatra. Lényegében ezt az előadói attitűdöt vitte tovább Szokolov az Esz-dúr szonátában is (akár át is ismételhetnénk a leckét a tercek láncolatáról…). Bizonyos tekintetben gazdagabb (az előzményekhez képest viszont éppen ezért kevésbé koncentrált) zongorázással találkoztunk (pedig a koncert első negyedében hallottaknál nem is lehet gazdagabban zongorázni), s végeredményben a művet „megfejtve” hallgathattuk meg. (A mű egyébként épp nehezen megfejthető jellege miatt nem vált a zongoristák kedvencévé…).
A Schubert-szonátában Szokolov mindazt megmutatta, amiről a Beethoven-művekben a nemes cél miatt lemondani kényszerült. Most aztán gyönyörködhettünk a billentés-nemek és hangszínek polifóniájában, a varázslatos árnyalatokban, az erő gyengéd és roppant megnyilvánulásaiban, a játékosság önfeledt pillanataiban.
Az öncélú gyönyör miatt nem éreztem lelkifurdalást, Szokolov öncélú játéka adta rá a felhatalmazást. Nagyjából ekkor vált égetően sürgetővé az élvezeti érték és a művészi tartalom közötti distinkció kimunkálása. Utólag még eljátszhatunk a cikket indító gondolatmenet át- illetve finomhangolásával. Vajon nem kisebb a csalódásunk, ha művészet helyett tudományt mondunk: főzéstudomány, a szerelem tudománya, politikatudomány?
S ha jövőre (2010 áprilisában ismét jön Sokolov, lassan olyan lesz, mint egy menetrendszerűen közlekedő, hat ráadásszámmal felszerelt vonat…) a zongorista tudománnyal szemben támasztott elvárások sem hozzák el a várva várt boldogságérzést, még mindig kísérletezhetünk a technika kifejezéssel: konyhatechnika, a szerelem technikája, a hatalom technikája… Zongoratechnika. (Zeneakadémia, 2009. április 27. – fidelio.hu)
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. április 15.
Az elmúlt időszakban Grigorij Szokolov a budapesti hangversenyévadok meghatározó művészévé vált. Fellépéseit még a legádázabb fanyalgók is kitüntetett figyelemmel kísérik, hisz a minőségi fanyalgáshoz dukál a minőségi zongorázás. A megelőző időszak zongoraestjein mindig színültig telt a Zeneakadémia, és most, április 15-én, a Művészetek Palotájában is teltház várta félhomályosra világított és jó negyedórával később kezdődő koncertjét. Szokolov – szokásához híven – ezúttal is fontos koncertet adott. Maga a műsor és az előadás nem volt katartikus és technikai értelemben sem volt makulátlant. Ha úgy tetszik, a koncert mérlege a szokolovi standartól némileg eltért, de tegyük gyorsan hozzá, hogy a kontrolálatlanabb fortissimo akkordokat, a néhány pöttynyi hanghibát és a nagyjából ugyanennyi ritmikai megingást csak azért lehetett észrevenni, mert Szokolov megelőző fellépései elszoktattak mindezektől.
Rendkívül magas színvonalú zongorázást, alaposan végiggondolt értelmezést és igen gondosan beállított interpretációt hallhattunk, Szokolov muzsikálásának ezúttal is kényelmetlenül erős etikai kisugárzása volt. Ám mindezeket – ez a Szokolov-koncertek egyik paradoxona – a mostani műsor meghallgatása nélkül is elmondhattam volna. Néhány nappal később egy fiatal zongorista találóan úgy fogalmazott, hogy „bár előre lehet tudni, hogy mi fog történni a koncerten, mégis újra és újra meg kell hallgatni Szokolovot, s már másnap az egy év múlva esedékes következő koncertjére vár az ember". Nos, így látja a Szokolov-jelenséget egy nem Szokolov-rajongó.
Az est első és egyben legemlékezetesebb műsorszáma Johann Sebastian Bach c-moll partitája volt. A hezitálás nélküli kezdés, a hangvétel azonnali és magabiztos megragadása, a melegítés nélküli felizzás tipikus jegye Szokolov előadói magatartásának. Az embernek az az érzése támad, hogy a zongorista az első akkordot, az első hangot nem is a zongorából csalja elő, hanem egész egyszerűen kívülről behozza és a zongora húrjai közé dobja. Sok-sok Szokolov-koncert után pedig már-már olyan képzete támad a hallgatónak, hogy a zongorista a második, a harmadik, és a sokadik akkordot, hangot is kintről hozza be, sőt, talán a mű valamennyi hangját. Sokan bírálják Szokolovot azért, mert nem törődik a közönség illúziók utáni sóvárgásával, a bizsergető önzéssel, mely az elhangzó műben legszívesebben a pillanat exkluzivitását csodálná. Szokolov nem engedi csodálni magát az előadást, a művet kell csodálni. A Szokolov-koncerteken a művel való találkozás az igazi exkluzivitás. Bevallom, hogy ebből az érzésből a legutóbbi koncerten viszonylag keveset kaptam.
A Bach-mű interpretációja ebből a szempontból is kivételes volt. Szokolov semmilyen korabeli hangzást nem célzott meg, és érzésem szerint az egyes tételek karakterével kapcsolatban sem mutatott különösebb érdeklődést az autentikusság kérdése iránt. S nem azért, mert ő zongorista és kizárólag zongorázni szeret, hanem azért, mert a zongora hangjából kiindulva igyekszik a c-moll partita ideális alakját felmutatni. Sajátos módon Szokolovnál a hangzás érzéki tökélye mindennel szemben elsőbbséget élvez, ám ebből nem az következik, hogy Szokolov egy élveteg zongorista volna.
Egészen káprázatos technikai megoldásokra figyelhettünk fel, különös színekre és bizarr fényekre. Az ismétlésekben Szokolov előszeretettel élt a hangszín-variáció lehetőségével, s nem különösebben zavartatta magát, hogy egy-egy megoldásával a kottaszöveget is átalakította. A tojásokon lépkedő finom tenuto billentéstől a hangokat párosító legátóig sok mindennel találkozhattunk. E pompázatos színekben tündöklő előadás azonban Szokolov régebben hallott Bach-tolmácsolásaihoz képest visszafogottabb, letisztultabb, kiegyenlítettebb és átszűrtebb volt.
A c-moll partitában régen meghozott előadói döntésekkel ismerkedhettünk meg, Brahms kései zongoraciklusában, az op. 116-os Hét fantáziában viszont Szokolovnak épp a meditálás, az el-elmerengés, hovatovább a hezitálás illúzióját kellett volna megteremteni. Nehezen kibogozható, ellentmondásos helyzet, mely Szokolovnak érezhetően kényelmetlenné vált ezen az estén. Persze csodálatos pillanatok tarkították ezt a műsorrészt is, ám bennem mégis azok a momentumok maradtak meg, amikor a szépség iránti vágyakozás Szokolovot nehezen értelmezhető zenei megoldásokra csábította. A szünetre azzal a megválaszolatlan kérdéssel engedte el a közönséget, hogy vajon ezt a hét tételt szabad-e összefüggő ciklusnak játszani. A művel való találkozás korábban emlegetett öröme ezúttal elmaradt.
Hasonló érzéssel nyugtáztam a második részben játszott Schumann-szonátát is. A f-moll hangnemű, zenekar nélküli versenyműnek is mondott, viszontagságos keletkezési körülményű kompozíciót nem hallottam remekműnek, Szokolov nem tudta elhitetni velem, hogy az. Márpedig úgy éreztem, hogy a darab műsorra tűzésével épp ezt a missziót vállalta.
A szokásos harmadik felvonás, a ráadások sora, ezúttal sem maradt el. Chopin és Szkrjabin tételekből hallhattunk hatot. Sajnos, az egykori, zeneakadémiai koncertek sűrű légköréből nagyon keveset sikerült átcsempészni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. De erről már Szokolov tényleg nem tehetett. (MR-3 Bartók, Új Zenei Újság)
