Tajtékos népek
Úgy gondolom, hogy a budapesti kortárszenei fesztiválok mezőnyében a Making New Waves szervezőinek nincs konkurenciája. Ez nem afféle homályos ízlésítélet, ez tény, ugyanis fővárosunk kortárszenei fesztiváljai egész egyszerűen nem fesztiválszerűek, és addig nem is lesznek azok, ameddig igyekezetük – ilyen vagy olyan okok és szorító kényszerek hatására – pusztán egy koncertsorozat összeállítására korlátozódik. Ilyen típusú seregszemlékből pedig van kínálat – magam évente legalább harminc olyan kortárszenei hangversenyt hallgatok végig, mely valamilyen sorozatba illeszkedik. Kritikusként ilyenkor magvas összefoglalásra kényszerülök, megállapíthatom, hogy az adott koncertfolyam összetétele éppen akkor milyen volt. A Making New Waves viszont valódi fesztivál, a koncertek mellett műhelyeket (ezúttal hármat) kínált, ez évben pedig speciális, a rendezvény fellépőihez igazodó műveket rendelt (nem egyet, mutatóba, hanem mindjárt hetet), s arra törekszik, hogy minden évben valamilyen tematika köré szervezze a különböző eseményeket. Miközben a Making New Wavesnek nincs valódi konkurenciája, az elnyerhető támogatásokra – információim szerint – mégis az esélytelenek nyugalmával pályázik. Könnyűnek tetsző kérdés, ám messzire vezetne a válasz, így most álljunk csak meg a kérdésnél: valódi vagy álfesztiválok szervezéséhez járuljunk-e hozzá adóforintjainkkal?
Tuti koncertnek ígérkezett mindjárt az első, melyen a Trió Lignum – szokásához híven – szemre tetszetősen ötvözte a régit a legújabbal. Igen ám, de ezúttal Kodály és Esterházy Pál darabjai sajátosan működtek, a „miheztartás végett” periodizálták a legfrissebb darabokból álló estet. Három fiatal zeneszerző – Bolcsó Bálint, Futó Balázs és Gryllus Samu – és egy örökifjú komponista, Csapó Gyula művei hangzottak el a Trió Lignumtól elvárható magas és megbízható színvonalon. Bolcsó Bálint darabjának (Ének, Hold, Gondolat) néhány szép részlete nem tudta feledtetni, hogy maga a kompozíció mértéktelen, széteső, s nem volt képes megindokolni azt sem, hogy miért kellett a Trió Lignum tagjait egymásnak háttal leültetni. Úgy tűnt, hogy a komponálás utolsó fázisára – a radírkoptatásra – nem maradt idő. Tetszett viszont Futó Balázs mf című Morton Feldman hommage-a. A lebegő kánonszerkezet, a ritmus finom pulzálása, a fokozatosan bővített hangkészlet és a tonalitás-érzékenység jól felismerhető és személyes stílus körvonalait vetíti előre. Gryllus Samu Ring II (M) darabja a színpadi akciót és a zenét ötvözte, ebben a tekintetben testreszabott mű volt, hiszen a trió tagjai korábban sem idegenkedtek például a versmondástól vagy a tánctól. Az így megspékelt zenei matéria ugyan üde volt, de számomra hiányoztak belőle a karakteres, intenzív zamatok. Csapó Gyula beszédes címet választott darabjának: Hímzésminták a Megrepedt Föld Arculatára. A teljes második félidőt kitöltő darab annyira tetszett, mint egy a Burda magazin szabásmintáiból összeállított enciklopédia. Ez persze jottányit sem változtat azon, hogy Csapó a legszeretetreméltóbb zeneszerzők egyike, ráadásul Hímzésmintáinak titka egyszer talán előttem is feltárul, a szabásminták rejtélye viszont soha.
A második nap a holland De Ereprijs zenekar lépett fel. A Magyarországon szokatlan összeállítású együttes jórészt fúvósokból, valamint basszus- és elektromos gitárosból, ütősből és egy billentyűsből áll. (Hasonlóan rendhagyó összeállítású cseh és holland együttesek az elmúlt években éppen itt, a Trafóban vendégeskedtek.) Műsoruk külföldi szerzőket bemutató része feledhető volt. Kíváncsiságból csak Hanna Kulenty (Going Up) darabját hallgatnám meg újra, David Dramm (Zero Roll) és Martjin Padding (Paddings' Millennium Peasant Dance) kompozícióit – humoruk dacára – nem szívesen. Viszont el kell ismernem, hogy e három művet valóban a zenekarra szabták. Ez a három szerző tudta, milyen típusú zenében érzik jól magukat ezek a derék hollandusok, mi az, amivel egyáltalán azonosulni képesek. Ezt a magyar szerzők – Vajda Gergely, Dargay Marcell, Horváth Balázs – nem tudták, úgy tűnt, ők csak a hangszerek listáját ismerték, a zenekar lelkületét aligha. Így a fesztiválra rendelt darabok nem hoztak átütő sikert. A három magyar mű közül egyik sem állt igazán jól ennek a zenekarnak, máshogy fogalmazva: az együttes – más-más mértékben – önnön korlátjaival szembesült a magyar szerzők partitúrái láttán. A fentiek dacára mégis az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a legdöcögősebben előadott darabot (Dargay Marcell: Conchordance) éreztem a legsikerültebbnek. A zenekari tagok többsége a nézőtér két oldalán helyezkedett el, egymástól távol, Vajda Gergely pedig a közönséggel szemben állva vezényelt. Úgy tűnt, hogy a muzsikusok nem szoktak hozzá az efféle feladathoz, gyámoltalanul, néha tanácstalanul játszottak. Kiderült: egyikőjük sem hangszerfenomén. Ám a kompozíció még ilyen körülmények között is működött, izgalmas zenei teret hozott létre, ebből Dargay tehetségére nézve bátran vonjunk le messzemenő következtetéseket.
A zenei térszervezés Horváth Balázs munkájának (Magnets V – négy) is meghatározó eleme. A tetszőleges sorrendben előadható négy tételt a karmester négy különböző oldalról irányítja, amikor például velünk szemben áll, akkor a zenekart hátulról halljuk. A tételek között oldalt cserél, a muzsikusok követik, ráncigálják székeiket, zajonganak, igazgatják a kottaállványt. A tételszüneteket ezáltal Horváth előre meghatározhatatlan zörejjel tölti ki. Egy angolul beszélő hölgy mellettem elégedetten jegyezte meg: milyen okos és egységes darab ez. Egyet kellett vele értenem, egyedül azt kifogásoltam, hogy a két zenekari „oldalnézet” között markáns akusztikai különbség nem fedezhető fel.
Úgy érzem, hogy a koncert nyitányaként felhangzó Vajda Gergely-darab (Waking Waves) nem szólalt meg, vagy ha igen, akkor valamilyen alapvető strukturális probléma van vele, mivel a zeneszerzői szándék teljesen rejtve maradt.
A szombat esti kisopera előadására teljesen megtelt a Trafó nézőtere, eljött ugyanis a kortárs tánc közönségének „kemény magja”. Ez az érdeklődés, életkor, kulturális háttér, ízlés tekintetében sokszínű, éppen ezért tökéletes publikum kíváncsi volt egy magyar mű ősbemutatójára. Ilyen típusú érdeklődéssel – lássuk be – nem sok fesztivál büszkélkedhet. Szakács Ajtony Csaba Gentle birth című művét a fesztivál és a Szombathelyi Bartók Szeminárium rendelte, a Trafó pedig erejét meghaladó módon segítette a mű színpadra állítását.
Nehezen meghatározható műfajú darabról van szó. A „multimédiás kisopera 3 énekesre, 9 táncosra, videóra és számítógépekre” meghatározás valószínűleg nem fedi teljesen a valóságot, mert az esti szórólapon már az „epikus performance/kisopera” megjelöléssel találkoztam. A két műfaji körülírás együttese sejteti, hogy a szervezők a fesztivál reményteli „nagy dobására” készültek vele. A nagy dobásból bátor és luxuriózus kísérlet lett, érezhetően sok lemondással a háttérben. Ám még így is képet alkothattam magamban arról, hogy tökéletes infrastrukturális háttérrel milyen lenne ez a kisopera. Valószínűleg ugyanilyen. A technológia és a professzionális kivitelezés ebben az esetben egyszerűen csak olajozottabban szolgálna egy kidolgozatlan szüzsét, s az alkotók gyémánt berakásokkal díszített elefántcsont gombot varrnának egy lódenkabátra. A zene is a gomb része, határozott kézzel szabott elektronikus kompozíció, figyelemre méltó részletekkel. A zenei minőség viszont semmilyen koreográfusi reflexet nem váltott ki az alkotótársból, Gergye Krisztiánból. Ez engem – tánchoz nem értő vidéki srácot – a mozgásművész tehetségéről szóló mendemondákkal szemben meglehetősen gyanakvóvá tett. A tánckar teljesítményéről ezek után nem szívesen mondok véleményt, a három énekes (Szabóki Tünde, Csapó József, Szabó Réka) közül Szabókinak volt a legtöbb jó pillanata.
Az utolsó napon a műhelyzáró koncertet a hömi énekes Tran Quang Hai kurzusának növendékei kezdték. A hömi technika egy speciális, elsősorban Mongóliában ismert, kétszólamú éneklési mód. A fesztivál idején pusztán a legegyszerûbb „trükkök” elsajátítására volt mód, a megcélozandó tökéletességből Tran Quang Hai mutatott ízelítőt. Elképesztő, éppen ezért leírhatatlan dolog.
Úgy tűnt, hogy nem henyéltek a KépesHang elnevezésű, Stewart Collinson és Duncan Chapman által vezetett műhely inasai sem. Videó-művész és zeneszerző hallgatók hoztak létre közösen rövid audiovizuális szkeccseket, melyekből ötöt mutattak be a közönségnek, ráadásként pedig a „tanár urak” vezettek elő egy audiovizuális improvizációt, egy véletlenül éppen Pesten bolyongó angol cimborájukkal, aki történetesen shakuhachi játékos. A rutinos angol rókák egy kifejezetten finom és kiérlelt rögtönzéssel köszönték meg, hogy itt lehettek.
A zeneszerző műhely hat növendéke a De Ereprijs zenekar számára komponált rövid darabokkal pályázott a kurzusra. A műhelymunka során csiszolták és begyakorolták az új műveket (nem is hét, hanem 13 új magyar mű született?). Az egyik ilyen próbán meggyőződhettem arról, hogy a zeneszerzők képzéséhez ennél hasznosabb és célravezetőbb formát nemigen lehet kitalálni. Az esti koncert pedig fájdalmasan üzente, hogy már megint tele vagyunk tehetségekkel, és félő, hogy az állóvízben idővel ők is elbambulnak. Hát akkor keltsünk hullámokat. Százat, ezeret!
(Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2005. február 23-27. – Magyar Narancs, XVII. évf. 9. szám)
