Keith Jarrett szép zongoraestet adott. Műsorát gondosan felépítette, az első félidőben szigorúbb, a másodikban valamivel oldottabb rendben követték egymást a művek. Mert ezúttal az első hangtól az utolsóig komponált, vagy legalábbis komponáltnak ható darabokat hallhattunk. S ha a dzsessz lényege az improvizáció, akkor most nem dzsesszkoncerten voltunk, hanem egy előadóesten, ahol az esetlegességek csak akkora súllyal estek a latba, mint egy klasszikus zenei hangversenyen. Ebből adódik, hogy itt elsődlegesen a zongorázás minőségéről kell beszélnünk. Ez a recenzens számára is érzékelhető volt, holott maguk a kompozíciók nem voltak olyan ismerősek, mint egy Beethoven vagy Chopin műveiből összeállított esten. Szögezzük le tehát, hogy Jarrett elképesztően szépen zongorázik, hogy virtuózan-e, az másodlagos. Különösen a „lassú tételekben” kaptuk tőle a legnagyobbak billentéskultúráját idéző megoldásokat. Mindkét műsorrészt testkontrollgyakorlatokkal kezdte, Scarlattiba oltott Szimanowski-darabokkal, hogy figyelmeztessen, harmóniareflexei nem a dzsessz-konziban csiszolódtak zsigerivé. Leguánnyelvvé változott karokkal nyaldosta végig a klaviatúrát, így preludizált a gyönyörű adagióhoz. A műsorlogikából adódott, hogy ritmusetűdből is kettőt játszott. Nem etűdös pedantériával, de ezeknél a daraboknál csak a koncertterem alapjai álltak betonosabb pilléreken. Most már teljesen világos volt, hogy Jarrett harmóniavilága erősen kontrapunktikus indíttatású, volt tehát értelme végigjátszani a legnagyobb kontrapunktista-improvizatőr (Bach) prelúdiumait és fúgáit. Egyetlen alkalommal derült ki, hogy Jarrett melléütött (dzsesszzongoristánál a melléütés strukturálisan kizárt), akkor, amikor a szólamvezetés logikájából következő akkord helyett egy másik szólalt meg. E „hiba” azonban a kompozíció létét tárta fel, csak hálásak lehetünk érte. A ráadások előtt egy Messiaen hommage vitte fel az estét a csúcsra.

MÜPA, október 18.