Semele szindróma

Afféle utógondozási terápia gyanánt szereztem be az isteni szeretőre és olimposzi trónra vágyó kacér hercegnőről szóló Händel-opera zürichi előadásának DVD felvételét, s e célból ajánlom mindazoknak, akik ott voltak Cecilia Bartoli valamelyik május elejei budapesti koncertjén (és súlyos elvonási tünetekkel küzdenek), és persze azoknak is, akik valamilyen okból lemaradtak róla: ez a DVD (mint a legtöbb DVD) olyan, mint a vitamin. Nem pótolja a friss gyümölcsöt, de átmenetileg helyettesíti.

A zenekari kíséret színvonaláról William Christie és a Scintilla zenekar igen körültekintően gondoskodik. Az előadás rendezője, Robert Carsen pedig egy világos és egyszerű gondolatra, Oscar Wilde vígjátéki (Az ideális férj) bölcsességére fűzte fel a játékot: „Ha az istenek büntetni kívánnak, meghallgatják imáinkat”.

A megtestesülő vágykép tragikumáról sokat mesélhetne Wagner, Händel Semeléjével kapcsolatban azonban – annak dacára, hogy az egyik legbrutálisabb és legkegyetlenebb görög mítosszal van dolgunk – a komikum is eszünkbe jut. Robert Carsen ugyanis szemlátomást vevő volt a szövegíró William Congreve arcpirító cinizmusára, pusztító iróniájára. Miért is ne lett volna vevő, ha már Congreve librettója az egyik legjobb, amit Händel valaha is megzenésíthetett.

Congreve szelleméhez hű az aktualizáló hajlamú szcenírozás – a mai ruhák, a repülőjegy, a guruló bőrönd, a high society elegancia –, mely ízléssel hangolja át ezt a maga korában is sok áthallással operáló darabot. Különösen invenciózusak a komikus beállítások, a második felvonásban Juno és Iris kettőse, a harmadikban Semele és Juno jelenete. Itt hangzik el a híres ária (Myself I shall adore), melyet Bartoli fantasztikus virtuozitással ad elő, s nem rest saját virtuozitását az ironikus felhangokban bővelkedő rendezés szolgálatába állítani: miközben koloratúráit görgeti Juno türelmetlenül malmozik, az önfényező magánszámról elhiteti (erről szól a szöveg is), hogy valóban önfényezés, nemcsak Semeléjé, de Bartolié is. Az előadás csodája, hogy a közönség vevő az önironikus kikacsintásra, ám a 8 perces ária végén mégiscsak a dívának tapsol – önfeledten és őszintén.

Ugyancsak Bartolié az érdem, amikor a drámai Semele-Jupiter jelenetben rendkívüli gégetechnikával teremt hisztérikus légkört (No, no, I’ll take no less), s ebben a  légkörben egyszerre súlya lesz Jupiter és megformálójának, Charles Workman áriájának: Ah, whither is she gone, unhappy fair?

Az utolsó felvonásban szívszorító ritmusban váltakozik komikus és tragikum, nem kérdéses, hogy a Semele nagyszerű színház. Hogy oratórium, vagy inkább opera, nos, ezt hagyjuk a műfajelmélet tudoraira, az biztos, hogy a zárójelenet (Ino és Athamas kézfogója) valamint a zárókórus (Happy, happy shall we be) igazi bitter comedy.

2009? (megjelenés helye ismeretlen)

Händel és Itália - Ceciliai Bartoli második budapesti koncertje

Bartoli május 1-én ismert és kevésbé ismert opera- és oratóriumáriákból összeállított mini-concertókat adott elő. Két gyors, virtuóz tétel között egy-egy szépséges adagiót, nagyjából 6 blokkba rendezve. Ez a teljesítmény már kvantitatív alapon is párját ritkítja. Hogy kis hangon, vagy nagy hangon énekelt-e, hogy pontosan vagy pontatlanul, hogy művészileg hitelesen vagy modorosan, másodlagos. Az alábbiakban a másodlagos dolgokról lesz szó.

A hangerő és az intonáció megítéléshez két „mérési” helyszínt választottam. Az első részt igazán pompás pozícióból, a földszint hatodik sorából hallgattam végig, a második részt pedig a legfelső szintről, a diákjegyesek állóhelyéről. Az első félidőben Bartoli hangját kielégítő nagyságúnak hallottam. Elképesztő pianóit lesve észre lehetett venni, hogy mekkora erőfeszítés árán jön létre egy-egy hosszan kitartott, halk hang; milyen koncentrációt igényel ezen hangok vibratómentes megszólaltatása, milyen mérnökien kell adagolni a levegőt, hogy szükség esetén ezek a pianók nyílegyenesen cressendáljanak majd decressendáljanak. Ámulni kellett a művészi extázis és a tökéletesen kontrollált testi működés harmóniájától.

Bartolinál az ész, a szív és a rekeszizom összehangolása egyedülálló. Díszítőtechnikája, híven a művek szelleméhez, néha a „parasztvakítás” minősített esete, egyszer-egyszer össze is folynak a tizenhatodok, trilláiban pedig nem mindig válnak el kristályosan az egyes hangok. A gyors tempókat többször is még gyorsabban kérte (két alkalommal is leolvasható volt, hogy tempo, tempo szavakkal buzdította a zenekart, egyszer például „Come nembo che fugge col vento” kezdetű áriában, amit nem is a Tempo, hanem Gyönyör énekel…), talán „levegő-gazdálkodási” okokból. Az elképesztő díszítéseken a da capo áriák visszatéréseiben természetesen csavart még egyet.

Igazán nagy drámai tehetségét az olyan tételekben igazolta, mint a „Caldo sangue” a „Io sperai trovar nel vero”, a „Lascia la spina” vagy az „Ah, mio cor”. És ne feledkezzünk meg a produkció hatáselemzésekor Bartoli lényének kisugárzásáról, színpadi viselkedésének megejtő egyszerűségéről és bájáról, emberi gesztusainak őszinteségéről. (No, mindezek már az emeleti ülésekből kevésbé látszódtak.) Én elhittem neki, hogy meglepődött azon, hogy mennyien és mennyire szeretik őt Magyarországon.

A Bázeli Kamarazenekarhoz jó kapcsolat fűzi az énekesnőt. Az együttes (hallottam a zenekart Bázelben és néhány éve Budapesten is) stabil, de nem kiugró minőségre képes, stiláris tekintetben (barokk, bécsi klasszikus és 20. század) rugalmas és tanulékony. Most nagyszerű koncertmesterük (Julia Schröder) irányításával kísértek, többnyire jól, néhány baki azonban be-becsúszott. A historikus hangszerkópiák (trombita, oboa) játékosai az elfogadhatónál többször húzták fel a hallgatóság szemöldökét, egyszer-egyszer pedig a vonóskar intonációja sem volt kifogástalan. (Az együttes honlapja szerint Bartoli ezt a műsorát majd csak június 20-án énekli Bázelben, s a zenekari tagok listáját nézegetve pedig kitűnik, hogy Budapestre nem a „törzsgárda” jött el: nem mindegyik pultnál a legjobb muzsikus ült…)

Az előadás hamisságai nem ugyanúgy szólnak elől, mint hátul. Az első sorokban az ember még könnyedén elválasztja az énekhangot a kísérettől, sőt, ha kifejezetten az énekest figyeli, a kíséret diszkréten a háttérbe marad. A kis tévesztéseket észre sem lehet venni. 20-30 méterrel messzebb viszont már akusztikailag képtelenség az énekszólam és a zenekari kíséret szétszálazása, olyan mintha minden egyetlen hangforrásból érkezne, a legkisebb megingás is a hamisság érzetét kelti, és nem lehet eldönteni, hogy az énekes vagy valamelyik hangszeres hibázott. Kivétel itt is akad, ha például a trombitás fúj nagy luftokat… Egy-egy ilyen gikszer dominószerű borulásokat is eredményezhet, és távolabbról hallgatva Bartoli gyorsabb tempói is a kaotikusság érzetét kelthetik.

Ami viszont meglepő, hogy Bartoli fantasztikus pianói messziről hallgatva is rendkívül hatásosak, sőt: néha még anyagtalanabbnak, még kristályosabbnak tűnnek. Fortéit viszont messziről erőtlennek is gondolhatnánk, de elárulom, hogy Bartoli közelről sem énekli le a hallgatóság haját. Nem forszírozza a hangerőt, különösen akkor nem, ha majdnem fél tizenegyig kell állnia a sarat. A második részben a „nagy stílus” ideje jött el, nagy pillanatokban bővelkedő előadást hozott, etalonnak persze nem tartanám. Az általam nagyon várt Alcina-áriából – miközben pergett a szemem előtt a varázslónő drámája – hiányoltam az ária tónus-váltásának drasztikusságát, és bevallom, hogy a nyitó frázis esetében is kockázatosabb hosszúságú kitartott hangra számítottam. Ám Bartoli nem cirkuszolt. Talán jobb is így. A közönség így is az egész estét ünnepléssel töltötte.

Szép koncert volt, sokáig emlékezhetünk rá. Jó, hogy végre eljött.

2009. május 1. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Alessandro Scarlatti

San Filippo Neri – „Qui resta… L’Alta Roma” (a Könyörület recitativója és áriája)
Sedecia, re di Gerusalemme – „Caldo sangue” (Ismaele áriája)

Sedecia, re di Gerusalemme – „Ahi qual cordoglio… Doppio affetto” (Ismaele recitativója és áriája)

Georg Friedrich Händel

F-dúr concerto grosso, op. 3/4; Menuetto

Il trionfo del Tempo e del Disinganno:

„Un leggiadro giovinetto” (a Gyönyör áriája)

„Io sperai trovar nel vero” (a Szépség áriája)

„Come nembo che fugge col vento” (a Gyönyör áriája)

Ouverture és Sonata

„Lascia la spina” (a Gyönyör áriája)
La Resurrezione – „Disserratevi, o porte d’Averno” (az Angyal áriája)

F-dúr concerto grosso, op.3/4; Andante – Allegro

Rinaldo – „Augelletti” (Almirena áriája)

Giulio Cesare in Egitto – „Se pietà” (Cleopatra áriája)

Amadigi di Gaula – „Desterò dall’empia, dite” (Melissa áriája)

F-dúr concerto grosso, op. 3/4; Andante – Allegro
Alcina – „Ah, mio cor” (Alcina áriája)

Lotario – Ouverture és Gavotte

Rinaldo – „Dunque i lacci… Ah, crudele” (Armida áriája)

Lotario – „Scherza in mar” (Adelaide áriája)